A Himalája titkai: Nepál és Bhután -...

Történelmük során a tibetiek kétszer voltak olyan erősek, hogy hódíthattak. Először mindjárt egységes állammá alakulásukat követően a 8. században, amikor még az akkori kínai fővárost, Csangant, a mai Hsziant is elfoglalták, másodszor pedig a 17. században, amikor a világi és az egyházi hatalmat egyaránt gyakorló dalai lámák uralkodását  megszilárdították. Erős birodalmat hoztak létre a dalai lámák, amelynek feltétele itt is az egység volt, más  szóval a belső ellenfelek elnémítása. Rendjük, a sárga süveges Erényrend, a 17. századra maga mögé utasította az összes többi buddhista irányzatot. Némelyiket teljes egészében megszüntette, némelyiket pedig megszelidítve, elcsendesítve megtűrte maga mellett. Legmakacsabb ellenfelük ebben a belső harcban a vörös sapkások rendje volt, akik egy misztikus irányzatot képviseltek, s képviselnek ma is. Papjaik házasodnak, s misztikus gyakorlataikhoz szexuális technikákat is alkalmaznak. Ezeknek a "vörösöknek" egy csoportja döntött úgy a 17. században, hogy nem tűrik az erényrendiek hatalmaskodását, s híveikkel elmenekülnek az országból. S hová is menekültek volna a hűvös északról, ha nem a vágyott déli tájakra, melyeknek emlékét már első látogatásuk óta, vagyis csaknem ezer esztendeje őrizték szívükben a tibetiek. A vörösöknek ez a délre menekült rendje, a Sárkány rend aztán külön kis országot alapított itt, melyet azóta is tibetiek laknak, hivatalos nyelve a tibeti, s ma független királyság a Himalájában, ENSZ-tagállam. A neve Bhután, szanszkrit szóősszetételben annyit jelent, hogy Tibet vége.

Mondhatni, hogy a vörösöknek nagyon jól jött a sárgák uralma északon. Döntésükkel, hogy nem maradnak riválisként hazájukban, megcsinálták a szerencséjüket, megalapozták nyugodt jövőjüket. Bár Bhután szépséges, termékeny trópusi völgyei és óriás hegyei iránt időnként érdeklődtek a kínaiak, valamint a másik szomszéd, India is folyamatosan igyekezett államukat a befolyása alá vonni, a bhutániak már csaknem 300 éve mégiscsak jól vannak. Vígan élik életüket dunántúlnyi kis országukban. Mélyebben fekvő völgyeik az  édenkerthez hasonlíthatóak. Minden évszakban meleg van, pálmák lombjai ringatóznak a langyos szélben, mangó- narancs- és asókafák erdői borítják a hegyek lábait, pompáznak a rododendronfák színes virágai, azáleák nyílnak, a fűben a sárga íriszek, mályvarózsák. Csobogó patakok, tavak partján páva lépked, fent a lombok közt papagájok ülnek. Az erdőkben tigris, leopárd, medve, elefánt él, szarvasok legelik a tisztások pázsitját. A hegyoldalban a falusiak teraszosan művelik apró földjeiket, a különböző színű, szorosan egymáshoz illeszkedő ívelt földcsíkok, kocka és tégla alakzatok kész mandalát rajzolnak a tájba. Fölöttük a magasban a 7000 métert is meghaladó havas csúcsok, melyekből jégár lezúduló robaja hallatszik olykor, s minderre a roppant ég kékje borul, s ragyog a nap. Itt ragyog évente legtöbbet, a napsütéses órák száma a világon ezen a tájon a legmagasabb.

Szóval, ilyen paradicsomi országban élnek a bhutániak, jól élnek, nem is panaszkodnak. Ám nagyon bölcsen nem is  dicsekednek jó dolgukkal a világnak, nem büszkélkednek szép országukkal. A király évente csak néhány ezer turistát enged be India felől a határon, nehogy a nyugatiak ipari civilizációs igényei, szemléletük, életmódjuk megzavarják a bhutániak gondolkodását. Itt úgysem lehetne követni a nyugati életformát, a  Himalája meredek sziklabástyáira úgysem lehetne autósztrádát vagy száguldó vonatoknak szánt vasútat építeni, s komolyabb iparra sincs szükség az ellátás megszervezéséhez. A földeken megterem az élelem, az elektromos áramot megtermelik a folyók. Ennyi elég is az elfogadható életszínvonalhoz. Bhutánban az oktatás tizenegy évig ingyenes, s ahogy ezt egy kalandos villámlátogatás egyetlen napján jómagam is láthattam, az iskolás gyerekek egészségesek, vidámak, szép egyenruhájukban a legkisebbek is jókedvűen mennek az iskolába kora reggel. A felnőttek is jól öltözöttek, derűsek, vörös-fehér  falú házaik ablakából nyugodtan néznek gyerekeik után. Aztán szép lassan ők is elindulnak a dolgukra. Mint a mesében. Nincs nagy nyüzsgés, nincs nagy erőfeszítés az életükben.

A Himalája óriás hegyei még vigyáznak lakóikra. Az alig másfél milliónyi boldog bhutánit is egyelőre megóvták a mi civilizált életünk nyugtalanságától, halálos betegségeitől. S ami rajtuk múlik, azt a hegyek biztosan megteszik értük ezentúl is.

A főváros valódi ékszerdoboz. Történelmi városközpontja, a Durbar Square templomaival és középületeivel évszázadokkal ezelőtti arculatot őriz. A városban a modern idők dacára a legfőbb közlekedési és szállító eszköz a két lábon járó ember.

Történelmük során a tibetiek kétszer voltak olyan erősek, hogy hódíthattak. Először mindjárt egységes állammá alakulásukat követően a 8. században, amikor még az akkori kínai fővárost, Csangant, a mai Hsziant is elfoglalták, másodszor pedig a 17. században, amikor a világi és az egyházi hatalmat egyaránt gyakorló dalai lámák uralkodását  megszilárdították. Erős birodalmat hoztak létre a dalai lámák, amelynek feltétele itt is az egység volt, más  szóval a belső ellenfelek elnémítása. Rendjük, a sárga süveges Erényrend, a 17. századra maga mögé utasította az összes többi buddhista irányzatot. Némelyiket teljes egészében megszüntette, némelyiket pedig megszelidítve, elcsendesítve megtűrte maga mellett. Legmakacsabb ellenfelük ebben a belső harcban a vörös sapkások rendje volt, akik egy misztikus irányzatot képviseltek, s képviselnek ma is. Papjaik házasodnak, s misztikus gyakorlataikhoz szexuális technikákat is alkalmaznak. Ezeknek a "vörösöknek" egy csoportja döntött úgy a 17. században, hogy nem tűrik az erényrendiek hatalmaskodását, s híveikkel elmenekülnek az országból. S hová is menekültek volna a hűvös északról, ha nem a vágyott déli tájakra, melyeknek emlékét már első látogatásuk óta, vagyis csaknem ezer esztendeje őrizték szívükben a tibetiek. A vörösöknek ez a délre menekült rendje, a Sárkány rend aztán külön kis országot alapított itt, melyet azóta is tibetiek laknak, hivatalos nyelve a tibeti, s ma független királyság a Himalájában, ENSZ-tagállam. A neve Bhután, szanszkrit szóősszetételben annyit jelent, hogy Tibet vége.

Mondhatni, hogy a vörösöknek nagyon jól jött a sárgák uralma északon. Döntésükkel, hogy nem maradnak riválisként hazájukban, megcsinálták a szerencséjüket, megalapozták nyugodt jövőjüket. Bár Bhután szépséges, termékeny trópusi völgyei és óriás hegyei iránt időnként érdeklődtek a kínaiak, valamint a másik szomszéd, India is folyamatosan igyekezett államukat a befolyása alá vonni, a bhutániak már csaknem 300 éve mégiscsak jól vannak. Vígan élik életüket dunántúlnyi kis országukban. Mélyebben fekvő völgyeik az  édenkerthez hasonlíthatóak. Minden évszakban meleg van, pálmák lombjai ringatóznak a langyos szélben, mangó- narancs- és asókafák erdői borítják a hegyek lábait, pompáznak a rododendronfák színes virágai, azáleák nyílnak, a fűben a sárga íriszek, mályvarózsák. Csobogó patakok, tavak partján páva lépked, fent a lombok közt papagájok ülnek. Az erdőkben tigris, leopárd, medve, elefánt él, szarvasok legelik a tisztások pázsitját. A hegyoldalban a falusiak teraszosan művelik apró földjeiket, a különböző színű, szorosan egymáshoz illeszkedő ívelt földcsíkok, kocka és tégla alakzatok kész mandalát rajzolnak a tájba. Fölöttük a magasban a 7000 métert is meghaladó havas csúcsok, melyekből jégár lezúduló robaja hallatszik olykor, s minderre a roppant ég kékje borul, s ragyog a nap. Itt ragyog évente legtöbbet, a napsütéses órák száma a világon ezen a tájon a legmagasabb.

Szóval, ilyen paradicsomi országban élnek a bhutániak, jól élnek, nem is panaszkodnak. Ám nagyon bölcsen nem is  dicsekednek jó dolgukkal a világnak, nem büszkélkednek szép országukkal. A király évente csak néhány ezer turistát enged be India felől a határon, nehogy a nyugatiak ipari civilizációs igényei, szemléletük, életmódjuk megzavarják a bhutániak gondolkodását. Itt úgysem lehetne követni a nyugati életformát, a  Himalája meredek sziklabástyáira úgysem lehetne autósztrádát vagy száguldó vonatoknak szánt vasútat építeni, s komolyabb iparra sincs szükség az ellátás megszervezéséhez. A földeken megterem az élelem, az elektromos áramot megtermelik a folyók. Ennyi elég is az elfogadható életszínvonalhoz. Bhutánban az oktatás tizenegy évig ingyenes, s ahogy ezt egy kalandos villámlátogatás egyetlen napján jómagam is láthattam, az iskolás gyerekek egészségesek, vidámak, szép egyenruhájukban a legkisebbek is jókedvűen mennek az iskolába kora reggel. A felnőttek is jól öltözöttek, derűsek, vörös-fehér  falú házaik ablakából nyugodtan néznek gyerekeik után. Aztán szép lassan ők is elindulnak a dolgukra. Mint a mesében. Nincs nagy nyüzsgés, nincs nagy erőfeszítés az életükben.

A Himalája óriás hegyei még vigyáznak lakóikra. Az alig másfél milliónyi boldog bhutánit is egyelőre megóvták a mi civilizált életünk nyugtalanságától, halálos betegségeitől. S ami rajtuk múlik, azt a hegyek biztosan megteszik értük ezentúl is.

Történelmük során a tibetiek kétszer voltak olyan erősek, hogy hódíthattak. Először mindjárt egységes állammá alakulásukat követően a 8. században, amikor még az akkori kínai fővárost, Csangant, a mai Hsziant is elfoglalták, másodszor pedig a 17. században, amikor a világi és az egyházi hatalmat egyaránt gyakorló dalai lámák uralkodását  megszilárdították. Erős birodalmat hoztak létre a dalai lámák, amelynek feltétele itt is az egység volt, más  szóval a belső ellenfelek elnémítása. Rendjük, a sárga süveges Erényrend, a 17. századra maga mögé utasította az összes többi buddhista irányzatot. Némelyiket teljes egészében megszüntette, némelyiket pedig megszelidítve, elcsendesítve megtűrte maga mellett. Legmakacsabb ellenfelük ebben a belső harcban a vörös sapkások rendje volt, akik egy misztikus irányzatot képviseltek, s képviselnek ma is. Papjaik házasodnak, s misztikus gyakorlataikhoz szexuális technikákat is alkalmaznak. Ezeknek a "vörösöknek" egy csoportja döntött úgy a 17. században, hogy nem tűrik az erényrendiek hatalmaskodását, s híveikkel elmenekülnek az országból. S hová is menekültek volna a hűvös északról, ha nem a vágyott déli tájakra, melyeknek emlékét már első látogatásuk óta, vagyis csaknem ezer esztendeje őrizték szívükben a tibetiek. A vörösöknek ez a délre menekült rendje, a Sárkány rend aztán külön kis országot alapított itt, melyet azóta is tibetiek laknak, hivatalos nyelve a tibeti, s ma független királyság a Himalájában, ENSZ-tagállam. A neve Bhután, szanszkrit szóősszetételben annyit jelent, hogy Tibet vége.

Mondhatni, hogy a vörösöknek nagyon jól jött a sárgák uralma északon. Döntésükkel, hogy nem maradnak riválisként hazájukban, megcsinálták a szerencséjüket, megalapozták nyugodt jövőjüket. Bár Bhután szépséges, termékeny trópusi völgyei és óriás hegyei iránt időnként érdeklődtek a kínaiak, valamint a másik szomszéd, India is folyamatosan igyekezett államukat a befolyása alá vonni, a bhutániak már csaknem 300 éve mégiscsak jól vannak. Vígan élik életüket dunántúlnyi kis országukban. Mélyebben fekvő völgyeik az  édenkerthez hasonlíthatóak. Minden évszakban meleg van, pálmák lombjai ringatóznak a langyos szélben, mangó- narancs- és asókafák erdői borítják a hegyek lábait, pompáznak a rododendronfák színes virágai, azáleák nyílnak, a fűben a sárga íriszek, mályvarózsák. Csobogó patakok, tavak partján páva lépked, fent a lombok közt papagájok ülnek. Az erdőkben tigris, leopárd, medve, elefánt él, szarvasok legelik a tisztások pázsitját. A hegyoldalban a falusiak teraszosan művelik apró földjeiket, a különböző színű, szorosan egymáshoz illeszkedő ívelt földcsíkok, kocka és tégla alakzatok kész mandalát rajzolnak a tájba. Fölöttük a magasban a 7000 métert is meghaladó havas csúcsok, melyekből jégár lezúduló robaja hallatszik olykor, s minderre a roppant ég kékje borul, s ragyog a nap. Itt ragyog évente legtöbbet, a napsütéses órák száma a világon ezen a tájon a legmagasabb.

Szóval, ilyen paradicsomi országban élnek a bhutániak, jól élnek, nem is panaszkodnak. Ám nagyon bölcsen nem is  dicsekednek jó dolgukkal a világnak, nem büszkélkednek szép országukkal. A király évente csak néhány ezer turistát enged be India felől a határon, nehogy a nyugatiak ipari civilizációs igényei, szemléletük, életmódjuk megzavarják a bhutániak gondolkodását. Itt úgysem lehetne követni a nyugati életformát, a  Himalája meredek sziklabástyáira úgysem lehetne autósztrádát vagy száguldó vonatoknak szánt vasútat építeni, s komolyabb iparra sincs szükség az ellátás megszervezéséhez. A földeken megterem az élelem, az elektromos áramot megtermelik a folyók. Ennyi elég is az elfogadható életszínvonalhoz. Bhutánban az oktatás tizenegy évig ingyenes, s ahogy ezt egy kalandos villámlátogatás egyetlen napján jómagam is láthattam, az iskolás gyerekek egészségesek, vidámak, szép egyenruhájukban a legkisebbek is jókedvűen mennek az iskolába kora reggel. A felnőttek is jól öltözöttek, derűsek, vörös-fehér  falú házaik ablakából nyugodtan néznek gyerekeik után. Aztán szép lassan ők is elindulnak a dolgukra. Mint a mesében. Nincs nagy nyüzsgés, nincs nagy erőfeszítés az életükben.

A Himalája óriás hegyei még vigyáznak lakóikra. Az alig másfél milliónyi boldog bhutánit is egyelőre megóvták a mi civilizált életünk nyugtalanságától, halálos betegségeitől. S ami rajtuk múlik, azt a hegyek biztosan megteszik értük ezentúl is.